Szerző: Dr. Bart István

Most, hogy a királyok és elnökök elmentek, de a miniszterek érkezése még arrébb van, a COP első hetén a tárgyalóké a főszerep. A tárgyalók (jobbára) hivatalnokok, akik fő- vagy mellékállásban foglalkoznak a nemzetközi klímatárgyalásokkal, jellemzően a nemzeti kormányok külügyi- vagy környezetvédelmi tárcájánál. Sokan vannak, a nagyobb országok 40-50 fős delegációkat küldenek, de a legszegényebb fejlődő országokból is legalább ketten vannak (az ő részvételüket az ENSZ támogatja).

Azért kell ez a rengeteg tárgyaló, mert a megnyitó ülést követően a tárgyalás tucatnyi fonalon zajlik tovább: a napirend főbb kérdésköreit külön munkacsoportokba utalják, amelyek aztán alcsoportokat is létrehoznak. Egy-egy ilyen csoport feladata, hogy a rábízott témában egyezségre jusson (vagy nem). Vannak állandó témák, mint klímafinanszírozás, vagy adaptáció, de ezzel a módszerrel tárgyalják a készülő új nemzetközi klímaegyezmény szövegét is. Az új egyezmény esetében a munkacsoportok a korábbi fordulókon összetákolt, több párhuzamos szövegjavaslattal megtüzdelt szövegszörny egy-egy cikkelyét rágják. És itt vetik fel az újabb szövegjavaslatokat, illetve próbálják megfúrni mások javaslatait. 

A munkacsoportok párhuzamosan zajlanak, mint valami óriási sakkbajnokság, tehát ha egy ország tényleg részt akar venni a tárgyalásban, sok gyalogra van szüksége. A csoportüléseken ülni kb. olyan, mint a tévében véletlenül rákapcsolni egy nemzetközi sakkversenyre: ha ismered a játékszabályokat, és/vagy láttad az előző húsz percet, akkor nagyon izgalmas lehet, de ha nem, akkor zsibbasztóan unalmas. A pódiumon ül két levezető elnök (egy fejlődő és egy fejlett országbeli), akiket a küldöttek közül választottak, mögöttuk egy kivetítön egy szöveg, benne egy rakás módosítási javaslattal, és a nagyobb országcsoportok egymás után elmondják, hogy miért nem jó nekik, az ami oda van írva. Az levezetők aztán újabb kompromisszumos szövegjavaslatokkal próbálkoznak, és könyörögnek az államoknak, hogy már alig van egy pár nap, és legyenek rugalmasak.  A végén jó esetben születik egy szöveg, amiből minden ország képes kiolvasni, azt amire vágyik. Rossz esetben továbbpasszolódik a téma a miniszteri szintű tárgyalásokra.

Ha most arra gondolsz, hogy mindez biztos kiborítóan lassú, nem hatékony, és a végeredmény garantáltan silány kompromisszumhalmaz lesz, akkor igazad van. Nem mondanám, hogy mindig ez van, hiszen majd húsz évvel ezelőtt csak sikerült megállapodni a Kiotói Jegyzőkönyvben, de tény, hogy a klímatárgyalások ritkán hoznak áttörést. De ameddig az emberiség majd kétszáz szuverén államba szerveződik, csak így tudunk előrehaladni. 

fotó: Energiaklub